New York: Konferencia és egyéb kalamajkák

Nálam tapasztaltabb utazók szerint New York nem az USA, és mégis: aki New Yorkot látta, megismerte az Amerikai Egyesült Államokat. Merő ellentmondás, és mégis igaz: New Yorknak önmagában száz arca van, és az ember olykor nehezen egyezteti össze a benyomásait. 

 

Szkordilisz Flóra szubjektív beszámolója az óceán túlpartjáról.

 

Kezdjük a történetünket valahol ott, hogy megérkezem a JFK-re, New York legnagyobb repülőterére. Kimerültem, úgy 15 órája vagyok úton, átestem az útlevélvizsgálaton, lenyomatot vettek valamennyi ujjamról és az íriszem mintázatát is tárolták valahol a világ adatrendszerében. Felszállok a vonatra, ami a Pennsylvania Vasútállomásra visz, érdeklődve kémlelem az utasokat, a környeztet. Meglepődve veszem tudomásul, hogy egyelőre nem ért kultúrsokk, a vonat hangulata alig tér el egy balatoni gyorsvonatétól: itt is csapzott, vidám strandolók tartanak hazafelé vasárnap este, csak ők épp nem a magyar tenger partján pancsoltak, hanem az Atlanti-óceánban. De egyébként a vasút menti területek, azt hiszem, mindenütt hasonlítanak egymásra. Aztán megpillantom először Manhattan látványát, amint a szürke szmogból pár szürkébb folt kiemelkedik, és akkor megérzek valamit ennek a jellegzetes, megalomán építészetnek a hangulatából.

Az élmény, hogy most bizony egy másik kontinensre érkeztem, akkor lesz igazán húsbavágó, amikor rossz metróra szállva egyenesen Harlem közepébe érkezem meg. Az útikönyvek diplomatikusan az afro-amerikai tradíciókról beszélnek, mikor Harlem kerül szóba, arról bölcsen hallgatnak, hogy ez nem éppen Manhattan vendégmarasztaló környéke. Gyorsan taxit fogok, (nem sárga, ezúttal zöld, és behemót) és némi kerülőút és eltévedés után megérkezem végre a szállásomra, ami a City College of New York kampuszon található kollégiuma. A fogadtatás barátságos, a recepciós korrekt és kedves (ahogy mindenki, akivel találkozom utam során), végre összetalálkozom indiai szobatársammal, akit még régről ismerek egy másik konferenciáról. Rajta keresztül csöppenek bele az indiai, nepáli, tunéziai baráti társaságba, velük fedezzük fel a várost esténként a konferencia után, együtt nevetünk az ügyetlenségünkön, ahogy nem értjük meg az amerikai logikát.

Másnap, hétfőn, elérkezik a várva-várt pillanat, a konferencia ünnepélyes megnyitója. Az ICUC (International Conference on Urban Climate) konferenciasorozat tízedik, jubileumi alkalmáról van szó, amely háromévente kerül megrendezésre. A szervezés laza és tökéletes, de ha olykor akad is fennakadás, ezek az apróságok eltörpülnek a baráti hangulat mellett. Az egész hét ebben az önfeledt hangulatban telik, három év után ismét találkozunk a kollégákkal, és mindenki régi barátként üdvözli a másikat. Szakmai irigységnek nyoma sincs, a városklímás közösség nemzetközi szinten is aránylag kicsi, az ICUC konferenciákon 4-500 ember gyűlik össze, mégis olyan, mintha mindenki ismerne mindenkit. A világon fél tucat nagy műhely köré összpontosul a figyelem, amik szintén mind együttműködnek egymással, így az előadások nagy részében érzékelhető egyfajta összehangoltság. Az egymástól tanulás, a kulisszatitkok őszinte megvitatása rendkívül fontos összetevője az ICUC konferenciáknak, egy-egy előadás nyomán kiváló beszélgetések alakulnak ki, együttműködések és barátságok születnek.

A megnyitó az egyetem főépületében zajlik, robosztus neogót falak között, a díszterem akár egy középkori lovagterem – csak húszszorosára nagyítva. A legizgalmasabb előadást New York Város Polgármesteri Hivatalának klímapolitikáért felelős osztályának vezetője, Mr. Daniel A. Zarrilli tartja. Kiderül, errefelé az időt Sandy hurrikántól számítják: van Sandy hurrikán előtti és utáni korszak. Magát a Klímapolitikáért felelős osztályt (NYC Mayor’s Office Climate Policy and Programs) illetve az Alkalmazkodási Osztályt (NYC Mayor’s Office of Recovery & Resiliency) is 2012 után alapították azzal a céllal, hogy a jövőben fel tudjanak készülni, a hasonló természeti katasztrófákra és minimalizálni tudják az ezzel járó károkat. Climate resiliency. Szép kifejezés. Az úr beszél projektekről, 20 millió dollárnyi befektetett magán- és állami tőkéről, a kutatókkal való együttműködés fontosságáról. Rendkívül szuggesztív előadás, és miután jóformán eddig semmit nem láttam Manhattanből, várakozással tekintek elébe, vajon milyen intézkedéseket fogok tetten érni majd a sétáim során? Utóbb kiderült, hogy – bár összehasonlítási alapom nincs, és benyomásaim egyértelműen szubjektívek – az előadás valóságát keresni a városközpontban szinte felesleges. Mert mit ér az a pár szegény fácska a 60-70 emeletes házak között? Mit számítanak az energiahatékonysági intézkedések, amikor esténként Manhattanben szeméthegyek versengenek a felhőkarcolókkal? Ha New York egész területén (még a kevésbé előkelő szomszédságokban is!) szinte kizárólag hajónyi autókat látni – elektromos autót pedig elvétve? Valahol persze érthető, ha a tömegközlekedés nem kifejezetten népszerű a felső középosztály rétegeiben, hiszen a metró alagutak hőmérséklete legkevesebb 40°C 120% páratartalommal fűszerezve. Nyomban végtelenül büszke leszek Budapestre, a villamosvonalakra, a hibrid buszokra és a tiszta metróra; a BKK-ra és a BKV-ra, és egyáltalán mindenre, ami itthon van, NYC-ben pedig csak nyomokban, vagy meglehetősen retró színvonalon.

Néhány fa One World Trade Center lábánál

 

New York a megalománia és a konformizmus fővárosaként vonult be emlékezetembe. A várost járva lépten-nyomon tetten értem azt, hogy a filmes klisék itt élnek ebben a városban: az emberek, akik rabjaik a szokásaiknak; sokat dolgoznak, de keveset élnek. Egy hét elteltével döbbentem rá, hogy az egy Central Parkot leszámítva, ami persze a város legnagyobb értéke, itt nincsenek olyan terek, csendes sarkok, amelyek igazán a kikapcsolódásról szólnának. Egy-két ellenpélda persze akad: van a Wall Street környékén a gigantikus tornyok tövében megbújó kis terecske, ahol van pár fa, bokor és pad, és ahol elegáns hölgyek és urak (ez utóbbiak jelentős többségben) költik el sietősen a szuperegészséges salátájukat (ami amúgy úszik az édes szószban); és persze akad itt-ott egy kiülős kávézó, de alapvetően nem ez a jellemző. Mintha hiányoznának a klasszikusan rekreációra szolgáló terek ebből a városból. Nincsenek multifunkcionális városrészek. A toronyházas üzleti negyedek (Lower Manhattan, Lower East Side) a pénzcsinálásról szólnak, ahol mindenki dolgozik, de senki sem lakik. (Ezen a részen a tapasztalatlan turista kilométereket gyalogolhat anélkül, hogy egy bisztróra akadna – persze ha akad is, ott az étel gyakorlatilag vagy ehetetlen, vagy méregdrága, netán mindkettő, és az ember nem tud szabadulni a gondolattól, hogy ezt otthon a KÖJÁL / ÁNTSZ / NÉBIH biztosan megrovásban részesítené.) Greenwich Village a franciás luxusról szól a megfizethetetlen árú üzletekkel. A Central Park a sportolásról szól, ennek keleti oldala a Museum Mile, ahova a múzeumok jelentős része koncentrálódik. A „maradék” pedig lakónegyed: lehet választani a méregdrága és az olcsóbb, a közbiztonság tekintetében kevésbé megbízható szomszédságok között. New York a végletek városa, ahol nincs átmenet, nincs multifunkcionalitás. Helyette vannak távolságok, hatalmas távolságok, és sok-sok idő, amit az ember ezen távolságok leküzdésével tölt. Ez egy másfajta tér-idő kontinuum. Nem jobb, vagy rosszabb, csak az európai ember számára szokatlan, és sokszor érthetetlen. Kiváló példa erre az, amit a mai napig nem értek: miért ülne valaki minden reggel 8 és 10 között az autójában azért, hogy egy 80 dolláros parkolási büntetést elkerüljön? Aki erre nekem ésszerű magyarázatot ad, vendégem borra / sörre / csokoládéra! (Egyáltalán miért tilos egy utcában parkolni 8 és 10 között? És ha tilos a parkolás ezen időben, akkor miért akar mégis mindenki ott parkolni? És ha ott akar parkolni, mégis miért olyan a szabályozás, hogy ha a tulaj az autóban ül, akkor nem büntetik meg?)

A fenti tapasztalatok fényében érthető volt, hogy a konferencia ebben az évben főleg azzal foglalkozott, hogy hogyan lehet a városklíma kutatási eredményeit a várostervezésbe adaptálni? Mik ennek a lehetőségei, módszerei? Milyen módjai vannak a lakosság bevonásának egy városklíma-kutatásba? Hogyan működhet közre a laikus az adatgyűjtésben? Mi a szerepe és jelentősége a részvételi tervezésnek a városklíma-kutatásban és viszont? Számtalan izgalmas téma, ötletes megoldások, tanulságos kutatások. Mégis a legnagyobb élményt számomra azok a beszélgetések adták, amikor számomra elérhetetlen nagyságként tisztelt kutatókkal beszélgethettem előadásom témájáról, és kaptam hasznos tanácsokat a kutatásomhoz.

Ellentmondással kezdtem, azzal is zárom írásomat: az ember akkor jön rá arra, hogy mennyire európai, amikor elutazik egy másik kontinensre, és rájön, hogy a világon mindenki rabja a szokásainak – csak ez épp az egyes kultúrákban mást és mást jelent.

Azt hiszem, én európai maradok!

A High Line Park New York egyik legérdekesebb parkja, amit egy régi, forgalomból kivont magasvasút helyén hoztak létre.
A Brooklyn híd az East River nevű tengerszorost hidalja át Manhattan és Long Island között.
A Brooklyn híd az East River nevű tengerszorost hidalja át Manhattan és Long Island között.

 

 

 

 

Egy kihagyhatatlan látvány

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Jutalom: az Atlanti-ócán fövenye